Az ember, akitől megtanultuk, hogy kell sportolni.

1980 szeptemberében – szinte napra pontosan 40 évvel ezelőtt – új testnevelő tanár kezdte meg munkáját a székesfehérvári Ybl Miklós Általános Iskolában. Borbély Istvánnak hívták.

István bácsi az első héten meghirdette, hogy röplabda edzéseket indít az iskolában. A fiatal, sportos, jó megjelenésű tanár kisugárzása már a toborzásnál éreztette a hatását: az 5. és 6. osztályból szinte mindannyian ott voltunk az első foglalkozáson, akik (éppen) akkor nem sportoltak máshol.

Többünknek volt akkor már hosszabb-rövidebb sportolói múltja, de itt más volt a hangulat és a felfogás. István bácsi jónevű NBI-es röplabdázóként került Zalaegerszegről Székesfehérvárra és edzői pályafutása első állomásán azzal a lendülettel, elhivatottsággal és jó értelemben vett fanatizmussal látott munkához, ami később olyannyira védjegyévé vált.

11 évesek voltunk, ő 26, nem volt nagy korkülönbség köztünk. Neki 80 cm volt a súlypontemelkedése, és mi szerettük volna, ha nemsokára nekünk is lesz feleakkora. Olyat ütött, hogy a plafonig pattant a labda és rövidesen mindegyikünk arról álmodozott, hogy egyszer talán majd mi is üthetünk ekkorát. Olyan volt a fellépése, úgy oktatott és irányított, hogy kezdtük megérezni: itt mi valami nagyon komoly dolognak leszünk részesei. Hamarosan azért jártunk edzésre, hogy megszakadva, koncentrálva, apait-anyait beleadva igyekezzünk mindent megcsinálni, amit és ahogy mutat.

Nem azért, mert kérte. Főleg nem azért, mert kikényszerítette.

Azért, mert ő is így élt, edzett és dolgozott.

A csapat hónapok alatt összekovácsolódott és gyorsan elkezdett fejlődni. A nagy rivális Petőfi Általános Iskola csapatától az első mérkőzésen simán kikaptunk, karácsony előtt már szoros csatát vívtunk velük, tavasszal megvertük őket és rövidesen már nem volt értelme játszani. Éppen Zalaegerszegen volt az első vidéki torna, amin játszottunk, aztán sorban jött a többi: Dunaújvárosban, Tabon, Veszprémben, Győrben, Szegeden, bejártuk az országot.

István bácsi higgadtan meccselt: uralkodott magán, nem kiabált, nem szólt be a pályára. Úgy viselkedett, mint a lelkiismeretes, profi edző, aki jól tudja, hogy a napi edzésmunkában megtett minden tőle telhetőt és most már nem rajta múlik, hogy mi történik a mérkőzésen.

Úgy viselkedett, mert az is volt: lelkiismeretes, profi edző. És több. Karizmatikus vezető, aki köré jó volt odagyűlni, akinek az energiájából üdítő volt meríteni. Példakép, akire (titkon) mindannyian szerettünk volna ezért vagy azért hasonlítani.

István bácsi kemény ember volt. Sokat követelt magától, és tőlünk sem kevesebbet. Tisztában voltunk vele, hogy maximalizmusa akkor és később is ütközött értetlenségbe, néha ellenségeskedésbe, noha az iskolai vezetés és a tanári kollektíva nagyobb és egészségesebb fele szerette és támogatta.

Rengeteget erősítettünk, olykor fegyelmi okokból. Színesítette az edzéseket, tisztában volt vele, mit kell sulykolni és mikor kell szabadon engedni a kreativitást. Nem csak edzőnk volt, de legtöbbünknek biológiát és testnevelést is tanított. Pedagógusként is egyenes volt és igazságos, nem kivételezett a röplabdásokkal, pedig tűzbe mentünk érte.

Jó humorérzéke volt, bár hangosan derülni talán sohasem hallottuk, de a jellegzetes, bajusza alatti fojtott nevetése ragadós volt. Az iskolások anyukáinak tartott asszonytornájának rövidesen városszerte híre ment, édesanyám mindmáig emlegeti a remek hangulatú foglalkozásokat.

Akkor még nem tudhattuk, hogy az ország egyik (ha nem a) legjobb utánpótlásedzője keze alatt fejlődünk, noha ő nyilván látta az eredményekből, hogy jó úton vezet minket. Az úttörő olimpia döntőjében elért 4. helyünk az első nagy hivatalos visszaigazolás volt a kiemelkedő edzői és pedagógusi képességeiről. A 3 évvel utánunk jövő generációt már csúcsra vitte, nagyon megérdemelte azt az aranyérmet.

Utána ívelt feljebb, majd tört meg edzői pályafutása, utolsó nagy nekirugaszkodása a 90-es évek végére fulladt ki, de ezzel együtt sem túlzás, hogy a fiúk között a modern utánpótlásnevelést ő alapozta meg Székesfehérváron.

Jó érzés tudni, hogy az István bácsi által elejtett zászlót Nagy Robi nem csak felemelte és továbbvitte, de az ma minden korábbinál magasabban lobog: soha ennyi gyerek nem röplabdázott Székesfehérváron, mint most a MÁV Előrében és az egyesület az eredményekre is joggal lehet büszke.

Mi, első csapatának tagjai most, annyi év után is össze-összejárunk, mindannyiunknak életre szóló, meghatározó élménye, hogy István bácsi volt az edzőnk.

Az utolsó előtti ilyen összejövetel (a legfrissebb sajnos a temetése volt) utáni sörözésre nem jött el velünk. Akkor nem értettük, de később elmondták nekünk: azt akarta, hogy a régi István bácsi maradjon meg az emlékeinkben, ne az, aki már nem rejthette el a súlyos betegséggel folytatott emberfeletti küzdelem testi és lelki nyomait.

Ebben is igaza volt. Így maradt meg bennünk. 

Mint a közösségteremtő, komoly edző a szűk kis tornaterem röplabdapályáján. A céltudatos egykori sportoló a kék Adidas melegítőjében. Az energikus, derűs tanár az iskola folyosóján.

Az ember, akitől megtanultuk, hogy kell sportolni. Hogy jó. Hogy érdemes.

Budapest, 2020.09.05.                                                         

Halász Csaba

Forrás